Rozzant öreg néni, keze ráncos, arca májfoltos, remeg a térde az arthritisztől, szoknya alatt nadrág, alatta harisnya dupla zoknival és vászoncipővel. Jól felöltözött a hideg ellen, és most a piacra megy ki a horvát határról busszal. Kosarában téli alma, pár száz forintért eladja, hátha aznap lesz egy kis nyugdíj-kiegészítése. Mellette a barátnője, érthetetlen határ menti százéves nyelven beszélnek.

Rozzant öreg néni, nem is tudja mennyire érdekel engem, úgy megkérdezném, hogy milyen volt az élete. Eseménydúsan élt-e, napszámban dolgozott, vagy otthon a kertet művelte? A szülei őt is bezárták a pincébe, amikor jöttek az oroszok? Tanult-e valamit, mindig a környéken élt? Milyen volt az élet az áram bevezetése előtt? Sparhelten főz-e még mindig? Zsírban süti a palacsintát, maga nyújtja a rétestésztát?

De nem merem megszólítani. Szegény öreg néni, a nyugdíja is alig elég valamire, azért viszi a piacra a sok zöldséget, amit ő már nem eszik meg. Biotermék, tőle biztosan vennék.

Rozzant öreg néni, bonyolítja a dolgait, megoldja a pénzhiányt. Vidéken minden falura jut vagy húsz ilyen nénike, egyszerűen élnek, télen épphogy nem fagynak meg. Fát aprítanak a kerti sufniban, a vaskályha mellett alszanak éjjel a konyhában, és még van dunyhájuk. Úgy megmondanám neki, hogy irigylem az életét. Megfognám az öreg ráncos kezét és megkérném, hogy tanítson meg rétest sütni.

De nem merem megszólítani, leszáll a városban, én meg utazom tovább, magamban ábrándozva a vidéki nyugalomról, a téli dunyháról meg a háborúról. Ezek a rozzant öreg nénik tudnak valamit, amit én nem tudhatok.

Mindenfelé sablonarcokat látok magam körül. Itt-ott feltűnik egy fénypont, kivillan egy gyertyaláng a tömegből, de halvány fénnyel meghúzzák magukat a többiek árnyékában.

Sablon viselkedéssel foglalkoznak egymással, pár állandó téma érdekli csak őket, gyerek, pénz, munka, család, saját gondok, evés, utazás, ruhák, smink, pasik, nők, kocsik, ház, tárgyak, stílus.

Túl sok a tabu, amit nem lépnek át, közben mégis egymásról olyan dolgokat árulnak el a másik háta mögött, aminek semmi hasznát nem veszik, csak látszik rajtuk, hogy ameddig a másik hibáiról beszélnek, saját magukra nem kell figyelniük, jobban mondva így találnak elhatárolhatóságot a személyiségüknek, az egyéniségüknek, másokhoz hasonlítással, ellentétek keresésével. Pletykahatárolás, egodobozolás másokon észrevett címkékkel ellátva.

Sosem tudom mit szabad, mit nem. Sokszor kérdeznék tőlük olyasmit, amit szerintem nem lehet, ezért inkább hallgatok. Inkább figyelem őket, ahogy elnyomják maguk között azt a pár halovány lángot, kibeszélik a másságot, a vélt hibákat, a vélt problémákat, és olyan környezetet teremtenek maguk körül, amiben ők maguk sem tudnak létezni, csak mégis egyszerűbb, mert nem kell benne alkalmazkodni a saját, valós igényeikhez, megvalósítatlan álmaikhoz, inkább lemondanak a személyiségük bizonyos aspektusairól egy megalkuvó, kényelmes, lusta élethez, amiben a biztos rossz jobb, mint a bizonytalan, kétes, munkával terhes, nem feltétlenül jobb, de teljesebb élet.

A furcsák, a kirekesztettek mássága segít nekik fenntartani a személyiségükről alkotott képüket, a szabályaik fontosságáról való meggyőződésüket, a világ rendszerébe vetett hitüket. Nem szeretik a másságot, nem fogadják el, nem tolerálják, és nem is keresnek igazi választ rá, amikor kibeszélik egymás között, de észre sem veszik, mekkora szükségük van rá valójában. A furcsák, a bizarrok mássága nélkül, a világító egyediségük nélkül, az öntörvényűségük nélkül, a szokatlan viselkedésük nélkül nem létezhetne az ő megszokott igazságuk sem, amiben az életüket leélik, vélt biztonságban.

Megkérdezném tőlük, tudják-e, hogy meg fognak egyszer halni? És ha tudják, miért nem mernek élni? Miért határozzák meg az életük fontosságának mértékét az elvégzett munka, a megkeresett pénz, a megszerzett fizikai javak alapján?

Sosem teszem fel a kérdést, mert sértésnek vennék, nem értenék, hiszen az életük első szabálya, hogy legyenek produktívak, praktikusak, egyszerűek, és hogy áldozzák fel az álmaikat a továbbszaporodás érdekében, egy nemesebb cél érdekében, a szaporulatuknak biztosított jövő, lehetőségek, álmok érdekében. De ők mi vagyunk. Az újabb nemzedék is ugyan ezt teszi. Lemond, megcsonkítja a személyiségét, összezúzza az álmait, előző mintákat tanul el, és újraköveti azokat, mint egy kényelmes, jól bevált tervet, amiben biztonságban érezheti magát. Aztán ugyan úgy csak kibeszéli a másságot, a furcsákat, és önmagát nyugtatja, hogy jól döntött, mert neki így biztosan jut, neki biztosan van értéke, és mások is láthatják ezt az értéket a szaporulatán. Majd a szaporulata megvalósítja az ő álmait is, és az egész kezdődik elölről, mert a saját megcsonkított személyiségével nem tud már olyan mintát átadni a szaporodványainak, mint a tolerancia, az önelfogadás, az elengedés, és a tökéletlenség fontossága, így csak a meglévő mintákat másolhatják le, ami a szokványosság, a szabálykövetés, és az önértékelés a teljesítményük alapján.

Szürke vagyok én is. Kibeszélem őket. Nincs bennem tolerancia a tőlem való másságuk iránt. Nincs bennem megértés a szabványviselkedésük iránt. Ugyan olyanra vágatják a hajukat, sminkelnek, hasonló boltban veszik a ruhát, és órákat beszélnek erről. Műanyagot ragasztanak a körmeikre, csillogó bigyókat hordanak, ami tereli a figyelmet, és ezekről is órákat beszélgetnek, hol érdemes megvenni, mennyibe kerül, és milyen ronda azoké, akik nem olyat hordanak, akik nem úgy csinálnak, mint ők.

Átlagos vagyok én is, kibeszélem őket, ahogy ők is ezt teszik. Becsmérlem őket, ahogy ők is ezt teszik, és védem a magaméit, az értékeimet, a fajtámat, ahogy ők viszont nem teszik. Egymást is kibeszélik, egymást is támadják, mert mindenki más jelenléte, tettei, személye csak körülhatárolhatja a maguk személyiségét. A környezetük, az életük nélkül nincs viszonyítási alapjuk, és viszonyítási alap nélkül nincs önállóságuk.

Fénytelen vagyok én is, szürke és beleolvadok a masszájukba, még ha ők ezt nem is látják. Nem különbözöm tőlük. Arrogáns vagyok, becsmérlem őket, és magamat részben általuk, a hibáik által határozom meg. Nélkülük én sem létezhetnék, a szabályaik nélkül, a tetteik, az életük nélkül nem létezhetne a lázadásom, a kiszámíthatatlanságom, a szélsőséges érzelmi világom. Az ő fényük nélkül nem lehetnék az a mélységes sötét verem, amit ők elkerülnek, nem lehetek a rossz példa, amit elkerülnek, és amiért megfelelhet nekik a kényelem.